Események sorozatában formálódom. Események sokasága fűződik egybe a létezésemen keresztül. De messze nem semlegesen vagyok jelen ebben az eseménysorban: én magam teremtem meg ezeknek az eseményeknek a jelentését. Nem egyszerűen a velem történt események terméke vagyok, hanem ezen események értelmezésének a terméke. Azzal, hogy az eseményekből egy viszonylag összefüggő elbeszélést formálunk, egyszerre teremtjük meg és egyben őrizzük ezeknek az eseményeknek a jelentését. Milyen kapcsolatokat értelmezünk az események között? Ez a kérdés a kulcs ahhoz, hogy az életemből, az életemről bennem milyen történet formálódik. Minden új tapasztalattal növekszik a benső történetmesélési készségem. Az idő múlásával egy meglehetősen megbízható minta jelenik meg, egy struktúra; minden új tapasztalat ennek alapján kerül mérlegre. Korábbi tapasztalataink tanulságai befolyásolják a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Amint az elvárások jóslataink szerint teljesülnek, az értelmezési struktúránk további megerősítést nyer, és a történet magabiztosabb (kiszámíthatóbb) lesz. Jákob sátrat épít magának a kaotikus pusztaság közepette. Jákob hangja egyre hangsúlyosabbá válik. Az egységes „én” -emet előidéző többféle hatás már túlnyomó részt Jákobra támaszkodik – a kiszámított, ésszerű és civilizált hang hatására.
Ézsau még mindig itt van valahol, de hogy mégis hol van és mit csinál, abban egyáltalán nem vagyunk biztosak. A pszichológia ezt a magunknak magunkról mondott történet-fűzéssel felépülő „én”-t önéletrajzi énnek hívja. A pszichológia és a filozófia nagy része ezt a bizonyos „elbeszélő-én”-t vagy „önéletrajzi én”-t éppen annak a folyamatnak tekintik, amelynek során az én felépül. Vagy hogy másképp mondjam: az „én” nagyrészt a jelentésalkotás folyamatából áll. A tudatosság legkorábbi pillanataitól kezdve a dolgok értelmét keressük. Kíváncsiak vagyunk, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események. Mi a közös nevező? Mi ad jelentőséget emlékeinknek? Ebben a bizonytalan időszakban úgy tűnik, hogy a rend biztonságot jelent, és az események rendezésének legjobb módja az, ha egy történet részévé tesszük őket. Hamarosan rájövünk, hogy nincs semmi központibb az emlékeinkben, mint az én, aki emlékezik rájuk! Semmi sem jellemzőbb az élményeimre, mint az őket átélő „én”. És így, az én-tudat kialakulásának ezen korai szakaszában a történetemben ott találom: magamat! Az elbeszélés által konstruált én természetesen védi a történetet, amely megszülte őt, és folyamatosan azon van, hogy a történet fennmaradjon, folytatódjon. Ha egy történetben magadat találod meg, akkor valószínűleg azt fogod biztonságosnak találni, hogy a történettel kapcsolatban „igazad van”. A bizonyosságra való törekvés az én fejlődésének korai és szükséges része. Ebben a folyamatban elveszítjük a kapcsolatot a gyökerünkkel, Ézsauval. A képzeletgazdagság elenyészik, ahogyan a strukturált észérvek egyre fontosabbá válnak. Jákob helyet készít magának és megépíti a sátrát. Itt, az általa ellenőrzött téren belül éldegélheti egyszerű életét. A tudattalant nagyrészt aláásta az újonnan megszületett „én”, aki ragaszkodik saját prioritásához. << Előző Következő >>
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: Creative Chaos c. könyve jelenleg fordítás alatt áll. Az elkészült fejezeteket blogbejegyzésekben olvashatod. A magyar változatot Fehér Vera készíti. TARTALOM
Első fejezet:
MEGHÍVÓ A MISZTÉRIUMBA Második fejezet:
A JELENTÉSEK MÁTRIXA ArhívumKategóriák
All
|