Az időben van valami személyes. Hol lassan, hol gyorsan telik. Az időnek van egy visszafordíthatatlan iránya is. Gyermekeink felnőnek, mi is egyre idősebbek leszünk, és egy pohár leeshet és széttörhet, de a szó szigorú értelmében soha nem fiatalodunk, és összetört poharak soha nem forrnak össze csak úgy maguktól. Az idő, ahogy tapasztaljuk – a múltat, a jelent és a jövőt foglalja magába.
A „jelen” fogalma szintén szubjektív. Ha megkérdezik tőlem, mit csinálok jelenleg, válaszolhatom, hogy ma épp a kertben dolgozom. Ilyenkor, hogy mit értek „jelen” alatt, a mai napot jelenti: a jelen-tudatom ezért a héten belül egy napként foglal helyet. De tudatában lehetek a napon belül ennek a jelen pillanatnak; vagy életem ezen időszakának, születésem és halálom között. Az én jelenem tehát olyan széles és olyan hatalmas, mint az aktuális tudatosságom. Mint már említettem, egy felhangzó hangjegy fontosságát nem tudjuk önmagában, abban az egyetlen hangban értelmezni. Ennek a pillanatnak a jelentősége sem elszigetelt, hanem valaminek a része. Önmagunkat sem másodpercekben vagy pillanatokban értelmezzük, hanem egy történet részeként. Több narratíva konvergál, folyik össze az én létezésemben. Az idő emberivé az elbeszéléseinkben válik. Ezek az elbeszélések tartalmazzák a múlt emlékeit és a jövőre vonatkozó várakozásokat. Emlékszünk a múltra, de a jelenben emlékezünk rá. Hasonlóképpen, várunk valamit a jövőtől, de ezt is csak a jelenben tehetjük meg. A tudatosság magába foglalhatja az emlékeket, a jelenlegi élményeket és azt, amire a jövőben számítunk. Ily módon a múlt és a jövő jelen van. A múlt jelen van, ám nemcsak az emlékezetben, hanem a valóság szöveteiben is. Bárhol járjunk is a dallamon belül, az aktuális hang rezonál, együtt rezeg az összes megelőző hanggal. A létezés minden pillanata a valóságba lüktet, és átadja magát a következő impulzusnak. Ezt nem csak elvont költői formában értem. Technikai értelemben és tudományos szinten másodpercenként több milliárd kvark lüktet be és ki a létből, az atomok elemi részecskéit képezve. A valóság egyik legkisebb szintjén, a kvantumszinten nem anyagokat, hanem eseményeket találunk. Bár nem halljuk, a valóság „anyaga”: zenei – rezgő, lüktető, ritmikus mozgások. Furán hangzik? Amikor megpróbáljuk leírni a világunkat, inkább dolgokként írjuk le, mint eseményekként. A szék, amin ülök, anyag vagy események halmaza? Egy lény vagyok, vagy válok valamivé? Platón úgy gondolta, hogy a világ anyagokból áll, és hogy a kapcsolatok olyan tulajdonságok, amelyek nem változtatják meg ezen anyagok lényegét. Elképzelései még mindig nagyban befolyásolják mai világunk gondolkodásmódját. Minden tiszteletem Platón gondolatainak szépségéért és hasznosságáért, de a görög filozófus eszméi alapvető hibákat is tartalmaznak. Platón óta megértettük, hogy a kapcsolatok nem választható extrák, hanem a kapcsolatok éppen azok a mozgások, amelyek megalkotják a valóságot. A valamivé válás folyamata éppen, hogy a lényem, létezésem lényege. Nem létezhetem anélkül, hogy épp valamivé nem válok. Az igék pontosabban írják le a létezést, mint a főnevek. << Előző Következő>>
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: Creative Chaos c. könyve jelenleg fordítás alatt áll. Az elkészült fejezeteket blogbejegyzésekben olvashatod. A magyar változatot Fehér Vera készíti. TARTALOM
Első fejezet:
MEGHÍVÓ A MISZTÉRIUMBA Második fejezet:
A JELENTÉSEK MÁTRIXA ArhívumKategóriák
All
|