Időnként ránk tör, hogy a kozmikus idő fényében elgondolkodjunk saját létünk rövidségén. Az univerzum korához képest életünk ideje jelentéktelenül kicsinek tűnhet. De épp az emberi tudat röpke felvillanásaiban merülnek fel az idő jelentőségének legfontosabb kérdései. Mikor egy virág teljes pompájában kivirít majd elmúlik, a szépség tudata az emberi elmében aránytalanul mélyebb nyomot hagy, mint a virág földi életének időtartama. A világegyetem szimfóniája az emberi kérdések nyomán válik hallhatóvá.
Térjünk most vissza a tengerparti zongoraelőadáshoz. A zongorajáték azt a szépséget bontotta ki, ami már mindenütt jelen volt. A misztérium rátalált a hangjára… Feltételezem, hogy a közönségből nem mindenki tapasztalta hozzám hasonlóan az esemény elképesztően gyönyörű gazdaságát. Néhányakat annyira lekötött a környezet, hogy alig figyeltek a zenére. Mások épp ellenkezőleg, lehunyták a szemüket, hogy kizárólagos figyelmet szenteljenek a muzsikának. És megint mások lélekben ott sem voltak, gondolataikat más események foglalták le. A helyzet az, hogy minden ember valóságélménye mindig egyedi és szubjektív lesz. Ugyanakkor, ha bizonyos utakon járunk, a tapasztalataink egyszerűen gazdagabbá válnak. Mindannyian dönthetünk úgy, hogy abba az irányba lépünk, ahol elkülönült megfigyelők helyett valóságunk aktív és tudatos társteremtőivé válunk. Egyrészt hallgathatjuk a muzsikát a szórakoztatásunkra; másrészt láthatjuk a környezet szépségét és az lenyűgözhet minket; harmadrészt érezhetjük a szellőt és a fénysugarakat, és egy pillanatra emlékeztethetjük magunkat arra, hogy élünk. De addig nem hallottuk meg a zenét igazán, amíg meg nem hallottuk azt a bizonyos meghívást. Nem láttunk teljesen, amíg nem láttuk magát a csábítást. Ami az ilyen pillanatokat annyira elbűvölővé teszi, az a meghívás, amely csakis a legmélyebb bensőnkben hallható – ami azt kínálja számunkra, hogy adjunk értelmet ennek az egésznek, váljunk e szépség társteremtőivé. Nem lenne crescendo, nem születne meg az összhang a hangok, a színek és a mozgások között, ha nem vállalnám be ezt a meghívást, hogy ébredjek tudatára mindennek, s legyek így társteremtője ennek a szépségnek. A valóságot részben a tudat építi fel. Igen, a dolgok létezhetnek a tudatosságunktól függetlenül is, de nem ugyanúgy léteznek, mint amikor tudatosodnak bennünk. A muzsika, a mozgások, a fenséges hegyek és a varázslatos esti színek egyedülálló módon egyesültek a tudatomban, olyan módon, ahogy elszigetelten előtte nem léteztek. És e kapcsolatok magasztos szépsége nem létezne a tudatom nélkül. A tudatosság részt vesz a szépség, az értelem és a jóság megteremtésében. << Előző Következő >>
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: Creative Chaos c. könyve jelenleg fordítás alatt áll. Az elkészült fejezeteket blogbejegyzésekben olvashatod. A magyar változatot Fehér Vera készíti. TARTALOM
Első fejezet:
MEGHÍVÓ A MISZTÉRIUMBA Második fejezet:
A JELENTÉSEK MÁTRIXA ArhívumKategóriák
All
|