A feleségemmel egyszer egy olyan zongoraestre voltunk hivatalosak, amit egy egészen különleges helyszínen tartottak: egy olyan kúriában, amely egy csodálatos tengerparti természetvédelmi területen feküdt. Ráadásul, amint beléptünk a házba, bent körben mindenütt a falakon egy fantasztikus festménykollekció fogadott minket. A teremben maroknyi vendégsereg falatozott, finomabbnál finomabb ételek vártak bennünket is. Ám engem egy még ennél is érdekesebb dolog csábított. Az óceán, a magas hegyek és a fenséges ég látványa, amely a társalgó teraszra nyíló hatalmas ajtajain kitekintve, a szabadban várt. Akár csak egy elegáns hölgy, aki szerelme érkezésére számít, úgy állt ott egy versenyzongora is, várakozóan a terasz túlsó sarkán, miközben a nap „ébrenléte” utolsó óráit élvezte a tengerpart felett. Pillanatokkal később a Nagy Ő is megérkezett. A zongorista helyet foglalt és a beszélgetések elcsendesedtek. Új hangokkal telt meg a levegő. A zongorajáték melódiájához mintha a szelíd szellő is csatlakozott volna és a hullámok is ritmikusan táncoltak a dallamra. Az óceánon játszadozó fénysugarak szinte hallhatóvá váltak, mintha minden szín más hangon szólna és minden rezdülés egyetlen harmóniába olvadna egybe. A zene által kibontakozhatott, ami eleve már mindenütt jelen volt. A misztérium rátalált saját hangjára. Amint az egyes hangok a korábban leütött billentyűk kinyilatkoztatásához csatlakoztak, a hangok kapcsolata annyira világossá vált: a jelen épp esedékes hangjegye soha nem magában elkülönülten nyert jelentőséget. Ha valamit megmozdít bennem a jelen hangjegy, az a korábban áramló hangokból fakad. A korábbi hangok mind ott rezonálnak bennem és sajátos jelentést adnak annak a hangnak, amit épp most hallok. Ha más hangok szóltak volna előtte, ugyanennek a leütött billentyűhangnak most más jelentést adnék, másképp hatna rám. A megelőző hangoktól örökli aktuális szépségét a jelen. Ugyanakkor, a jelen hangja több, mint csupán, ami a korábbiak összességéből következne. Összefoglalás és forrás is egyben; következtetés és egy új kezdet, valami újnak a születése is egyben. Tartalmazza saját múltjának gazdagságát és annak ígéretét is, ami még bármi lehet. A jelen: várandós – bizonyítéka meghitt múltjának, és bepillantás egy olyan embrionális állapotban lévő jövőbe, amely meghaladja a múltat és a jelent is. A zene egybefoglalja mindazokat a rejtelmeket, amiknek az „idő”-vel, az „én”-nel, az emberi történeteinkkel és azok jelentésével kapcsolatban utána eredhetünk. Például, az idő folyása tetten érhető a hangok mozgásában, sorrendjében, változásában és ritmusában – és fordítva is, a hangok sorrendje az idő múlása alatt nyilvánul meg… Ahogy a dallam egyre inkább kifejlődik, bizonyos jelentéseket tulajdoníthatunk a hangsoroknak, mintha egy elbeszélés kezdene kibontakozni. Továbbá, ha nem lenne tudatunk, akkor nem lennénk tudatában ennek a zenei áramlásnak és kérdések sem merülnének fel a zenével kapcsolatban. Szálaira szedhetjük ezeket a témákat, hogy az egyszerűség kedvéért egyenként vitassuk meg őket… de a valóságban kibogozhatatlanul összefonódnak. Idő nélkül nincs „én”. „Én”nélkül narratíva, történet sem lenne. Semmit sem tudnánk az időről, ha egy „én” nem érzékelné, tapasztalná és nem mesélné el. << Előző Következő>>
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: Creative Chaos c. könyve jelenleg fordítás alatt áll. Az elkészült fejezeteket blogbejegyzésekben olvashatod. A magyar változatot Fehér Vera készíti. TARTALOM
Első fejezet:
MEGHÍVÓ A MISZTÉRIUMBA Második fejezet:
A JELENTÉSEK MÁTRIXA ArhívumKategóriák
All
|