„…A fiúk felnőttek…” (1Mózes 25:27)
A tudattalan, a tudatalatti, nem csak akkor működik, nem csak akkor kapcsol be, amikor alszunk, és kapcsolata sem kizárólag csak versengés a tudatossal. Ott van az ikrek, Ézsau és Jákob mindennapos, hétköznapi együttélése is, ahogy együtt nőnek fel. Egy család része mindkettő, mégis másképp élik meg, másképp értelmezik és másképp emlékeznek életük eseményeire. Ugye milyen csodálatos, hogy egyazon család tagjai mennyire különbözhetnek egymástól? Egyes pszichológusok a tudattalant és a tudatost két, egymással párhuzamosan jelenlévő rendszerként írják le.[1] Az átélt tapasztalataink révén kapott üzeneteket kétszer írjuk le – mindkét rendszer külön-külön lejegyzi őket. De e két rendszer, a tudattalan és a tudatos, alapvetően eltérő szabályok szerint működik; következésképpen az, ahogyan a két rendszer értelmezi az üzeneteket és jelentést generál, nem azonos. Ez a kettős feliratozás/feljegyzés egy jelentésmátrixot hoz létre. Előfordult már veled, hogy huzamosabb ideig próbáltál megoldani egy problémát, mindhiába? Aztán amikor hátat fordítottál neki, pontosabban tudatos figyelmet nem fordítottál rá, hanem valami egészen mással foglalkoztál, a megoldás hirtelen világos lett... Egy gondolkodási folyamat folytatódott anélkül, hogy ennek tudatában lettél volna. Hadd hozzak egy példát. A példa, amit hozok, azt illusztrálja, hogy emlékeink másképp tárolódnak és másképp idéződnek fel a tudattalanban, mint a tudatosban. Ma reggel leültem, hogy leírjam néhány emlékemet arról, amikor Mary-Anne és én először találkoztunk. Felidéztem több eseményt és azt, hogyan alakult a kapcsolatunk. Az évtizedekkel ezelőtti történések némelyike elhalványult, másokat azonban még mindig magam előtt láttam. Ezekkel az emlékezésekkel hirtelen mintha egy másik világba sodródtam volna. Valami történt, ami több volt, mint egy racionális felidézése az élményeknek – egyik emlékem mintha egy teljesen más szinten aktiválódott volna: szó szerint visszarepültem abba a pillanatba… ami több mint 30 évvel ezelőtt volt. Teljes élénkségében újraéltem az egész helyzetet, amiket ott akkor érzékeltem és éreztem… mintha nem telt volna el azóta semennyi idő. Ez az időtlen dimenzió a tudattalan tipikus jellemzője. Talán az „időtlen” nem a legjobb kifejezés rá. Úgy tűnt, hogy nem telt el azóta semennyi idő, és minden akkori kapcsolat újra jelen volt ebben a pillanatban. A visszafordíthatatlan idő sodra megállt, mert az idő nem ugyanúgy viselkedik a tudattalanban, mint a tudatos elmében. Még akkor sem, ha megpróbálnék tudatosan megőrizni egy ilyen élményt, nem tudnám azt ilyen világosan és jelenvalóan közvetíteni. Az esemény más dimenzióból íródott le és hívódott elő, mint amikor tudatosan emlékezünk, és ez az egész folyamat önkéntelenül történt. Hadd hozzak még egy példát annak bemutatására, ahogy a tudattalan fizikailag kifejezheti önmagát. Jelenleg egy gyönyörű dél-afrikai tengerparti városban, Hermanusban élünk. Az egyik kedvenc időtöltésünk, hogy a tengerbe épített árapály medencében úszkálunk. Egy napsütéses napon, amikor Mary-Annével elkezdtük róni a medencehosszainkat, fejünkkel a vízben, gondjaim lettek a légzésem ritmusával. Vettem egy levegőt, ahogy szoktam, majd néhány karcsapás alatt a víz alatt, fokozatosan megpróbáltam kilélegezni – mielőtt kidugnám a fejem a vízből, hogy újabb levegőt vegyek. Ám valamilyen oknál fogva egyszerűen nem tudtam kilélegezni a víz alatt. Megálltam, hogy meggyőződjek róla, hogy tiszta-e az orrmelléküregem, majd megpróbáltam újra úszni. Nem ment. Nem tudtam kilélegezni a víz alatt és szorongást éreztem. Amikor végül kiültem a medence szélén az egyik sziklára és elgondolkodtam azon, ami éppen történt, bevillant egy 5 éves korombeli emlék. Két idősebb testvérem mellett nőttem fel, és volt egy időszak, amikor nekik már megengedték, hogy a nagy medencében ússzanak, de én csak a baba csobbanómedencében játszhattam, mert még nem tudtam úszni. Egy nap, amikor bátyáim iskolába indultak, és anyukám valami mással volt elfoglalva, kisurrantam a lakásból és elindultam a nagy medence felé. Bele is ugrottam azonnal és gyorsan elértem az alját. Az emlékemben ez a bizonyos víz alatti pillanat idéződött fel villanásszerűen. Először még sikerült elrugaszkodni a medence aljáról, hogy újra elérjem a vízfelszínt, csak rúgkapáltam és már alig kaptam levegőt. Süllyedni kezdtem, és a következő lefelé ereszkedés a vízben lassabb volt… már nem volt meg a beugrás lendülete. A lábujjaim alig értek a medence aljára, és következésképpen nem tudtam elég erőset rúgni ahhoz, hogy felmenjek a felszínig. Dermesztő, hogy milyen tisztán emlékszem az egészre. A medence lépcsője nem volt túl messze tőlem, és azon gondolkodtam, hogyan érhetném el. Szerencsére abban a pillanatban valaki benyúlt értem a medencébe és kihúzott. A társasházunkban lakó egyik kamasz meglátott az ablakából, és odarohant, hogy segítsen. Ez a medencés esemény, amelyre évtizedek óta nem gondoltam, hirtelen fizikailag hatott rám. Annak a vízalatti pillanatnak a feloldatlan félelme most megnyilvánult, manifesztálódott a testemben. Évtizedekkel ezelőtt, amikor elmerültem a víz alatt, minden leheletemet visszatartottam a drága életbenmaradásért. Amint rájöttem, hogy ez az emlék okozta a mostani fizikai élményemet, hátradőltem és beszélni kezdtem magamhoz: „Nem fulladsz meg. Tudsz úszni. Nyugi, légy békében.” Aztán vettem néhány mély lélegzetet, majd aláúsztam a medence aljára, és leültem egy nagy sziklához kapaszkodva, hogy az tartson lent. Befelé fordítottam a figyelmemet, és csak a nyugalmat és a békét engedtem, hogy az uralja a tudatomat. Fél perc múlva kifújtam a levegőt, és még fél percig víz alatt maradtam. Jákob és Ézsau együtt beszélgettek és együtt oldották meg ezt a problémát. Ha az emlékezetet egy festményhez hasonlítjuk, akkor a tudatos emlékeink az öntudatlan emlékekre festődnek rá. Ha az életünket egy elbeszéléshez hasonlítjuk, akkor a tudatos történetünk a tudattalan szövegére íródik rá. Vagy ha ismét a zene analógiáját használjuk, emlékezve a zongoraestes történetemre, akkor a tudattalan egy új hangszer megszólalása lenne a zongora mellett. Legyen mondjuk egy nagybőgő. Ez esetben olyan hangszerről van szó, amin játszani más készségekre van szükség, vonósként másképp szólaltatható meg, mint egy billentyűs hangszer, a hangzása is egyedi és a kottája is más rendszeren alapszik. Tud a két hangszer úgy játszani egyszerre, hogy a zongora és a nagybőgő két különböző dalt játszik, és csak frusztrálják egymást és egyikük szépsége sem hallható igazán. Ha viszont harmonizálnak és mindkettő teret és lehetőséget ad a másiknak, az egy sokkal gazdagabb hangzást eredményez, mint a zongora magában. Jákob története soha nem teljes önmagában. Mindig ott van Ézsau története is a háttérben, amely a fókuszba be és belőle ki sodródik. Igaz, Ézsau ritkán szólal meg, de mindig a közelben van. A tudattalan, ez a másik dimenzió, ez a formátlan ősnyelv, ez az alternatív értelmezés egy olyan környezetet teremt, amelyben a jelentés gazdagodhat. Az, hogy mit gondolunk, mondunk és hogyan cselekszünk, sohasem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet. Amit mondunk, az öntudatlan elbeszéléseken keresztül hangzik el. Szavaink több jelentést tartalmaznak, mint a szándékunk. Sosem kontrolláljuk teljesen, hogy mit akarunk érteni valami alatt. Amit épp tapasztalunk, annak mélysége meghaladja a közvetlen tudatosságunkat. Ez nem azt jelenti, hogy egy olyan rendszer rabszolgájává váltunk, amely felett nincs ellenőrzésünk. Önmagában véve ez a valóság sem nem jó, sem nem gonosz. Lehet romboló vagy építő is. De e belső kapcsolat összetettségének felismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon tudattalanunk és tudatosságunk kedvezőbb és harmonikusabb együttélése. Ez a megértés nagyban gazdagíthatja azt is, ahogy a Bibliát olvassuk és értelmezzük. A szöveg alatt található egy másik szöveg is! Az elbeszélés többdimenziós! Értelmezést és beszélgetéseket igényel. Amikor nem ismerjük fel ezt a másik, kevésbé nyilvánvaló hangot, amikor figyelmen kívül hagyjuk az esetleges utalásokat, és egyetlen jelentést nyilvánítunk a szövegnek, ezzel azt az életet nyomjuk el és arra a beszélgetésre mondunk nem-et, amire a szöveg hívogat. Az ilyen elnyomás pedig diszharmóniához, sőt ellenségeskedéshez vezet. Igen, lehet, hogy kényelem rejli a világos és egyszerű üzenetekben, de erről a kényelemről előbb-utóbb kiderül, milyen sekélyes – akár a monoton, egyhangú zaj. Ugyanis, ha egyetlen jelentést kényszerítünk a szövegre, azzal meg is fosztjuk a szöveget a jelentésétől. A bizonyosság megfojtja a lehetőségeket. Amikor a szöveg egyre monotonabbá válik és jelentése egyre kiszámíthatóbbá, akkor elhal az élettel teli beszélgetés. [1] Például Freud, Lacan, Laplanche. A „kettős feliratozás/lejegyzés” elméletének bevezetéséhez lásd: https://www.lacanonline.com/2017/04/whats-so-unconscious-about-the-unconscious/ (Mi annyira tudattalan a tudattalanban?)
0 Comments
Leave a Reply. |
Andre Rabe: Creative Chaos c. könyve jelenleg fordítás alatt áll. Az elkészült fejezeteket blogbejegyzésekben olvashatod. A magyar változatot Fehér Vera készíti. TARTALOM
Első fejezet:
MEGHÍVÓ A MISZTÉRIUMBA Második fejezet:
A JELENTÉSEK MÁTRIXA ArhívumKategóriák
All
|